A táborok lelki ára

Ottalvós táborok dilemmái

Mi a legjobb szülői döntés?

Lelki árai? A tábor csak jó lehet, minden gyermek élvezi, élményeket gyűjtenek, barátokat szereznek. A szülők végre pihennek? Vagy még többet dolgoznak. Mégis, lehetnek kevésbé jó lelki árai?

Mindannyian megállapíthatjuk, hogy igen széles spektrumon hullámoznak a táborok árai.

Szülőként sokszor vívódunk, menjen a gyermekünk táborba vagy maradjanak otthon, ahol lehet csak unatkoznak, még több kütyüt nyomkodnak, valamint nincs ennyi szabadság egy munkahelyen sem. De megéri az árát? Hiszen, ha mindegyik gyermek megy, kifizetünk egy vagyont.

Mi hogyan emlékszünk vissza gyermekkori ottalvós táborainkra? Főként az elsőre?

Az én első 5.osztályos felsőtárkányi táboromat végig küszködtem, szorongtam és alig vártam, hogy legyen már vége…. minden nap visszaszámoltam az estéket.

Pedig mindent megtettek a tanárok, fantasztikus programok voltak, olyan helyeken jártam, ahol még nem voltam, ott voltak az osztálytársak, barátok. Én mégsem élveztem, az esték pedig a leghosszabb esték voltak akkoriban, valahogy soha nem akartak véget érni. Nem volt telefon abban az időben, nem küldözgettünk képeket, videókat, nem telefonáltunk haza, hogy vigyél haza, vagy úgy hiányzol Anyaaa. Napközben lehet észre sem vette senki rajtam a mérhetetlen szomorúságot, este pedig nem hallották a könnyeimet. A képeslap későn ért volna haza, úgy se tudott volna értem jönni Édesanyám.

Kitartottam, kibírtam. Biztos büszke volt rám otthon édesanyám, amikor elmeséltem, hogy alig bírtam ki, de hát mégiscsak kibírtam, élek, itt vagyok. Láttam anyukám szemében a könnycseppet, hogy érzi mit érzek, miközben mesélek minderről, ő azt hitte jót tesz, jó élményekkel térek haza. Sajnált, de azzal nyugtatott, hogy elsőre biztos nehéz volt, mások is kibírták, ügyes vagyok, hogy eltereltem a gondolataimat, büszke rám.

Csupa szép dolgot mondott és én még sem éreztem azt, hogy megértett engem. Nem hallotta, hogy nem sikerült, nem tudtam jól érezni magam és titkoltam végig mindenki előtt, hogy én haza akarok menni. Távol van az anyukám, nem tudom mi van vele, mellette szeretnék lenni, érezni, hallani, valami félelem szorítja a torkomat. Nem mentem többet ottalvós táborba gyerekként.

Persze felnőttfejjel tudom, hogy mindezt miért éltem meg így…. nem is ez a lényeg.

Hanem azok a mostani gyerekek, legyenek akár lányok vagy fiúk, akik nem veszik zökkenőmentesen az első ilyen akadályt. Pedig a táborok még szuperebbek, még izgalmasabbak, talán már múzeumba és várba sem mennek, élmény dömping viszont van cserébe.

ÓÓÓ most már könnyebb, hisz ott a telefon. Hazatelefonálnak, beszélgetünk és megnyugodnak. Vagy mégsem és a telefont, az elérhetőségünket hibáztatjuk. Ha nem lenne telefon könnyebb lenne nekik elszakadni, leválni. Vagy nem, csak magukba tartanák.

…. és jönnek a régi mondatok….

„Majd megnyugszik.”

„Amiről nem tudunk, nem fáj.”

„Nem kell bolygatni a gyermeket a szülőnek, mert utána csak sír.” (mint régen a kórházba, letették és hazavitték a gyermeket, napokig pedig sírt, majd megnyugszik. ne menjenek a szülők látogatóba, mert akkor ismét sírni fog.”

A nem sírás, nem azt jelenti, hogy nem fáj, vagy nincs érzelem. Jelentheti azt is, hogy jól elzárja. Vagy megtanulta, hogy nincs rá érzelmi válasz.”

Ma a technikai fejlődés kapcsán, akár már mondhatják is a gyermekek… „Nem bírom tovább, vigyetek haza!” A másik típusú gyermek pedig érzi, de nem mondja, különböző okok és döntések miatt.

A szülői vívódások

Mit tegyek ilyenkor? – hallom oly sokszor ezt a kérdést a hozzám fordulóktól, vagy akár én magam is átmentem ezen.

Hagyjuk, hogy küzdjön meg az érzéseivel? Majd elmúlik? Más is túlélte már. Meg kell szoknia. Az élet az már csak ilyen. Nem kell kimenteni, mert akkor soha nem fog megküzdeni a dolgokkal. Ha most megteszem, akkor tudni fogja, máskor is ezt fogja csinálni. Már kifizettem a pénzt, dobjuk ki az ablakon? Mit fog szólni a többi gyerek, a végén még csúfolni fogják? Csak hiszti az egész. Mit fognak szólni a pedagógusok? Olyan kellemetlen előttük. Mit mondanak majd rólunk?

Sorolhatnánk még a mondatokat, belső vívódásokat.

Minden gyermek más. Más érzelmi igénnyel, kifejező készséggel, megküzdési stratégiával.

Ami az egyik gyermeknek megoldás, a másiknak a legrosszabb döntés.

Talán a szülő tudja a legjobban, milyen döntést kell hoznia. A saját szívére és eszére hallgatnia.

Ahány ember, annyi tanács. Hiszen lehet, hogy egyik döntés sem a legjobb döntés.

Sok felnőtt mesél gyermekkori tábori élményeiről, vagy amikor a nagyszülőknél voltak.

Azok a gyermekek, akik valamilyen oknál fogva nem érezték jól magukat és egyre nehezebb volt számukra a szülő távolsága, mély érzelmi szomorúságról, bizonytalanságról, nem vagyok fontos érzésről, magamra hagyatottságról meséltek. Miközben meséltek, szinte újra élték a nehéz éjszakákat. Elemi erővel élték meg újra a magányosságot, a nem vagyok fontos érzést.

Főleg azoknak, akik kérték a szülőket, hogy vigyék haza őket. Nemleges válasz, azt éreztette velük, hogy hiába fejezik ki érzéseiket, hiába mondják ki mi fáj és rossz nekik, nem talál meghallgatásra, nem élik meg a melletted vagyok, számíthatsz rám, bízhatsz bennem alapvető létszükséglethez kapcsolódó érzéseket.

Egy gyermeknek a legfontosabb élményének kell lennie, hogy számíthat a szüleire, bízhat bennünk, figyelnek rá, meghallgatják és megértik, még akkor is, ha nem jól érzékeli a dolgokat, ha pár év múlva már ő maga is másképp csinálna, ha épp aktuális fáradtsága, vagy ismeretlen első élmény szüli a bizonytalanságot és félelmet.

Véleményem szerint látnunk kell azt is, hogy ezek a gyerekek megpróbálták az elszakadást, megküzdöttek a szülő nélküliséggel, akár 1, akár 3-4 napig. Az ő lelkük ennyit bírt.

Miért várjuk, hogy ugyanúgy reagáljon minden gyermek lelke? Hiszen a beszoktatás sem minden gyermeknél megy ugyanúgy, az egyedüli elalvás sem? A dolgok megélése sem.

Azt gondolom nálunk felnőtteknél sem…. másképp éljük meg a szakítást, a párkapcsolati eltávolodást, az egyedül létet, a kríziseket. Mások a megküzdési stratégiáink, legfőképp az érzelmi érzékenységünk.

A bölcs tanácsok helyett figyeljünk a gyermekeink lelkére, és próbáljuk kitalálni a szívünkkel, hogy nekik mire van szükségük, nem arra, hogy ki mit vár el tőlünk és ésszel milyen helyes döntést kellene hoznunk.

Az érzelmi biztonságnál nincs nagyobb hosszútávú befektetés gyermekeink életében.

Baráti szeretettel: Sonkoly Zsuzsanna