RÓLAM

életutam

Szarvas nyugodt, kisvárosában születtem és éltem boldog, de hullámvölgyekkel teli gyermekkoromat, édesanyámmal kettesben.

Kislányként, ha megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni? – Dajka néni, óvó néni, tanítónő – válaszoltam, hiszen mindig is gyermekekkel szerettem volna foglalkozni.

Azt éreztem, minden gyermeknek boldognak kellene lennie, minden gyermeket és családot boldognak szerettem volna látni. Saját élményeim, hullámvölgyeim vittek erre a hivatásra: két éves gyermekként már tudtam, milyen csonka családban nevelkedni, az akkori két hetes láthatások sokszor évekre tolódtak.

Két évesen egy hónapot töltöttem kórházban édesanyám jelenléte nélkül, hiszen abban az időben úgy gondolták, így a legjobb a gyerekeknek – megtanulnak nem sírni, ha fáj. Nem volt könnyű ismét bízni édesanyámban ezek után.

Soha nem tűntem ki a tömegből, nem lett belőlem profi balett táncos, kosaras, táncos… gyermekként vágytam arra, hogy valamiben különleges legyek, valamiben tehetséges legyek. Ezért elkezdtem jó gyermek lenni, jó tanuló lenni…. ismerős érzés?

Majd a kamaszkor meghozta a maga lázadását, keretek feszegetését. Mindemellett legbelül nem annak éreztem magam, mint amilyennek láttak.

Az igazi törés ekkor következett: 18 évesen felnőtté váltam, de nem csak jogilag és nem úgy, mint mások: akkor veszítettem el édesanyámat.

Nem volt könnyű, de felálltam. Sokféle irányt vehetett volna az életem alakulása. Bár akkor még nem is tudtam, de ebben az időszakban kezdett megszületni bennem, hogy mekkora jelentősége van tudni és felvállalni érzelmeinket, ismerni saját értékeinket, képességeinket, megélni önmagunk vágyait, álmait. Értékként tekinteni önmagunkra, önbecsülést adni önmagunknak, önazonosan gondolkodni és cselekedni a mindennapokban.